Minden változik, a lényeg nem?

„Minden változik, a lényeg nem” – így foglalta össze az Animal Cannibals a pacta sunt servanda elv lényegét: vagyis változhatnak a felek, változhatnak a körülmények, de a szerződéses szolgáltatást a kötelezettnek teljesítenie kell. Sajnos a clausula rebus sic stantibus hasonlóan tömör megfogalmazása könnyűzenei előadó részéről még várat magára, és ennek az űrnek a betöltésére egy blogbejegyzés persze nem vállalkozhat. Arra viszont igen, hogy a devizahitelekről szóló jogegységi határozat indokolásának III/7. pontjával kapcsolatos hiányérzeten enyhítsen – méghozzá a jogösszehasonlítás eszközéhez nyúlva.

A deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben felmerült egyes elvi kérdések tárgyában a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében hozott 6/2013. számú PJE határozatot valószínűleg sokkal kevesebben olvasták, mint ahányan határozott véleményt formáltak róla. Akik viszont olvasták, azoknak talán feltűnt, hogy az indokolás III/7. pontja természetében és tartalmában lényegesen különbözik a határozat többi részétől. Itt ugyanis a Kúria nem tesz meg valamit, amit tennie kellene; megtesz valamit, amit megtehet ugyan, de jelentősen túlmutat egy jogegységi határozat keretein; és amúgy mellékesen valahol másutt megtesz valamit, amit itt tehetne meg, de nem biztos, hogy most. Ezt megpróbálom lefordítani magyarra.

A Kúria a tartós hitelezési jogviszonyban a szerződéskötést követően beállt változások kapcsán elismeri, hogy azok adott esetben felboríthatják a szerződés gazdasági-kockázati egyensúlyát. A Kúria elismeri azt is, hogy emiatt a szerződésekbe való utólagos beavatkozás válhat szükségessé, és ezek után természetesen eljut a Ptk. 241. §-ához, ami alapján a bíróság kivételes esetekben, az egyes egyedi jogviszonyokban módosíthatja a felek közötti szerződést. Utal arra is, hogy amennyiben a bíróságok erre tömegesen jelentkező jogviták esetén rákényszerülnek, akkor az eljárások időigényesek és költségesek lesznek, eredményük pedig eltérő, tekintettel a bírói mérlegelés lehetőségére. Ezt követően viszont hiába várjuk a Ptk. 241. §-ának és a kapcsolódó bírói gyakorlatnak az áttekintését abból a szempontból, hogyan lehetne biztosítani annak viszonylag egységes alkalmazását a devizahitelekkel összefüggésben. Kapunk viszont helyette egy hivatkozást a Ptk. 226. § (2) bekezdésére, aminek értelmében a jogalkotó a hatályba lépése előtt kötött szerződések tartalmát kivételes esetekben megváltoztathatja. És pillanatnyi kétségünk sem marad afelől, hogy a Kúria szerint a jogalkotói szerződésmódosítás minden szempontból jobb megoldás lenne a kialakult helyzet kezelésére.

Hasonló megközelítéssel más jogrendszerekben is találkozhatunk. A francia Semmítőszék következetes gyakorlata értelmében elutasítja a szerződés módosítását a körülmények előre nem látható megváltozására hivatkozva. Ezt a jogirodalom többek között azzal indokolja, hogy „a döntések gazdasági következményeit sokkal jobban átlátni képes törvényhozó felelőssége, hogy mérnöki pontossággal beavatkozzék ott, ahol a szerződés igazságtalansága különös aggodalomra ad okot, és ahol jelentős személyi kör anyagi összeomlása fenyeget” (Terré-Lequette: Les grands arrêts de la jurisprudence civile, 2. kötet, Dalloz, 2008, no. 165). Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt az apró különbséget, hogy a francia Code civil nem tartalmaz a Ptk. 241. §-ához hasonló rendelkezést. Vagyis a Semmítőszéknek pusztán annyit kell indokolnia, hogy miért nem olvas ki valamit a Code civil-ből (pl. a cause, a jóhiszeműség vagy a méltányosság jogintézményeire hivatkozva), ami kifejezetten nincsen benne. A Kúriának viszont azt kellene megindokolnia, hogy miért tesz úgy, mintha a Ptk. 241. §-a nem is létezne. Ehhez nem biztos, hogy elég egy másik megoldás lehetősége, amivel valaki más hatékonyabban tudná kezelni a helyzetet. A Ptk. 241. §-ának koherens alkalmazása továbbra is a bíróságok felelőssége marad, ha a várt jogalkotói beavatkozás nem következik be, vagy a beavatkozás nem terjed ki valamennyi vitássá tett jogviszonyra. Vagyis nagy valószínűséggel a bírói szerződésmódosítással kapcsolatos problémák nem fognak varázsütésre eltűnni.

Wellmann György

A Kúria ódzkodása attól, hogy érdemben hozzáfogjon a devizahitel-szerződések és a Ptk. 241. §-a közötti összefüggések elemzéséhez, egyébként a globális társadalmi megfontolások mellett jogi szempontból is teljesen érthető. Hasznosítható korábbi magyar ítélkezési gyakorlat tulajdonképpen nincsen. Wellmann György, a Kúria Polgári Kollégiumának vezetője a HVG-nek úgy nyilatkozott, hogy „ilyen szituáció – ahol az árfolyamváltozás utólag ennyire eltolta a szerződéses terheket – korábban soha nem merült fel,” és „utoljára az 1920-as években volt kúriai gyakorlat ilyen témában.” A nemzetközi kitekintés hozadékáról pedig Darák Péter, a Kúria elnöke így beszélt az MTI-nek: „a fejlett jogállamok bíróságai sem igazán találkoztak ezzel a problémakörrel, hiszen ez a pénzügyi termék Nyugat-Európában sokkal szűkebb körben terjedt el, mint Magyarországon. Kivétel talán Ausztria, ahol azonban rövid idő után kivezették a pénzügyi szolgáltatások piacáról jogalkotási, hatósági eszközökkel.”

Nos, ez utóbbi megállapítással kapcsolatban néhány kiegészítő gondolat feltétlenül szükségesnek tűnik. Mindenek előtt: a Kúria végzett nemzetközi kitekintést a jogegységi határozat előkészítése során, ami feltétlenül üdvözlendő. A fenti MTI-nyilatkozat más részeiből továbbá kitűnik, hogy a Kúria a külföldi megoldások áttekintésekor nemcsak a jogi megoldásokra, hanem a probléma eltérő társadalmi kontextusaira is figyelemmel volt, és nemcsak jogi, hanem jogon kívüli megoldásokat is elemzett (pl. az érintett felek közvetítés útján létrejött egyezségének holland példáját). Ez ugyancsak támogatható megközelítés, mindaddig, amíg a bírói szerepfelfogás határain nem lép túl. Itt azonban nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Kúria nem elsősorban azért végez jogösszehasonlítást, hogy a Ptk. 241. §-át bölcsebben tudja majd alkalmazni, hanem azért, hogy hatékonyabban érvelhessen amellett, miért nem akarja egyáltalán mérlegelni a Ptk. 241. §-ának alkalmazását. Ha a jogösszehasonlítás eleve ezt a prekoncepciót szolgálja, akkor az könnyen a minőség rovására mehet: ebből a nézőpontból minden külföldi bírói megoldás irrelevánsnak, és minden külföldi jogalkotói vagy jogon kívüli megoldás relevánsnak állítható be. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a külföldi bírói megoldások elemzése még akkor is érdemben segíthetné a Kúria munkáját a Ptk. 241. §-a, illetve az új Ptk. 6:192. §-a értelmezésében, ha az adott országokban a devizahitel-szerződések nem jelentettek a magyarországihoz hasonló méretű társadalmi problémát.

A jogrendszerek a clausula rebus sic stantibus elismerése szempontjából alapvetően két csoportra oszthatóak: a nyitott jogrendszerek kifejezetten biztosítják a szerződés bírói módosításának lehetőségét a szerződéskötést követően beállt változásokra tekintettel, a zárt jogrendszerek pedig kifejezetten ilyen rendelkezést vagy jogintézményt nem ismernek. A zárt jogrendszerek közül egyesek valóban zártak, vagyis a jogalkotó tudatosan zárkózott el a clausula rebus sic stantibus elismerésétől. Példa erre a Kínai Népköztársaság, ahol az 1999. évi szerződési törvény a Legfelsőbb Népi Bíróság egy 1992. évi iránymutatását és a korábbi szakmai tervezeteket felülírva tudatosan mellőzte a jogintézmény kodifikálását arra hivatkozva, hogy a bíróságok ilyen képlékeny standardot nem képesek alkalmazni. Más zárt jogrendszerek csak félig zártak, vagyis a kodifikáció hiánya nem jelent kifejezett elutasítást. Ezek a jogrendszerek egyéb eszközökkel (pl. egyéb jogintézmények felhasználásával, vagy a szerződés rugalmas értelmezésével) képesek kezelni a körülmények szerződéskötést követően beállt jelentős változásait. A nyitott jogrendszerek egy része teljesen nyitott, tehát az érintett szerződések típusára és jellegére tekintet nélkül alkalmazható jogintézményt tartalmaz (pl. Németország a 2002. évi reform óta vagy Portugália 1966 óta), más jogrendszerek félig nyitottak, mert korlátozzák a clausula rebus sic stantibus alkalmazását (pl. Magyarország és Olaszország esetében általában a tartós jogviszonyt létrehozó szerződésekre, illetve Svájc és Ausztria esetében egyes szerződéstípusokra). A teljesen és félig nyitott rendszerek megoldásai között lényeges elvi különbség nincsen: a standardok tartalmában tendenciózus eltérés nem található, csak az alkalmazás köre behatároltabb az utóbbi jogrendszerekben.

A magyar bíróságok számára nyilvánvalóan a nyitott jogrendszerek megoldásai lehetnek hasznosíthatóak: ha a magyar jog tartalmaz a Ptk. 241. §-ának, illetve az új Ptk. 6:192. §-ának megfelelő rendelkezéseket, akkor aligha védhető ettől független bírói gyakorlat kialakítása a clausula rebus sic stantibus-szal kapcsolatosan.

A hivatkozott magyar jogszabályhelyeket vizsgálva a sorsdöntő a devizahitelesek számára a következő kérdés sorsdöntő: vajon az árfolyamingadozás olyan külső körülmény, amit a felek a szerződés megkötésekor előre láthattak és/vagy aminek megváltozása a rendes üzleti kockázat körébe tartozik. Gárdos István a Magyar Narancs 2014. január 9. számában (50-51. oldal) úgy érvel, hogy az árfolyamkockázat a devizatartozás szükségszerű velejárója, e kockázat mértéke pedig előre nem látható. Ez az álláspont nem ismeretlen Európában: Ausztria mellett például Szlovéniában is ez az irányadó, ami azért különösen érdekes, mert az ott mindig problematikus infláció miatt a banki kölcsönszerződések az euro bevezetéséig rutinszerűen tartalmaztak olyan klauzulákat, amik a gyakorlatban a mi devizahiteleinkhez hasonló konstrukciókat eredményeztek.

A német jogirodalom és joggyakorlat viszont a Wegfall / Störung der Geschäftsgrundlage koncepciójának – az osztráktól eltérő – alkalmazásával azt az álláspontot alakította ki, hogy a devizahitel adósa csak a normális / rendes árfolyamingadozás kockázatát köteles viselni. Vagyis önmagában bizonyos spekulatív elemek léte a jogviszonyban nem kellő alap arra, hogy a kockázat egészét az adósra telepítsük. Arra vonatkozóan, hogy mi a rendes kockázat, az ítélkezési gyakorlat adhat némi fogódzót: 4,76%-os árfolyamesés még nem haladja meg ezt a szintet, 30%-os árfolyamesés viszont igen. Van ítélet, ahol a bíróság már 13%-os devalvációt is elégnek tartott, de a jogirodalom ezt egységesen kevésnek ítéli bírósági beavatkozáshoz. (A hivatkozásokra lásd: Hondius-Grigoleit: Unexpected Circumstances in European Contract Law, Cambridge University Press, 2011, 222-223.)

A Kúria jogegységi határozata ezt a dilemmát váratlanul és teljesen szükségtelenül eldönti, amikor a jóerkölcsbe ütközés vizsgálata során (III/2 b) úgy fogalmaz, hogy a devizahitelben eladósodó fél „vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható.” Sőt ennél tovább is megy: „önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat”, vagyis ilyen esetekben a rendes üzleti kockázat nem a korábbi piaci folyamatok reális elemzéséből megállapítható kockázatot, hanem korlátlan kockázatot jelent – a devizahitelek konstrukcióinak megfelelően legalábbis az adós számára. 

A Kúria tehát nem mondja ki, hogy a Ptk. 241. §-ának alkalmazását – annak ellenére, hogy nem ideális eszköz a kialakult helyzet kezelésére – a bíróságoknak adott esetben mérlegelniük kell a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatban is. Ezt meg kellett volna tennie. A Kúria felhívja ezzel szemben a Ptk. 226. § (2) bekezdését, ami szíve joga, de aligha kompatibilis egy jogegységi határozat funkciójával. A deviza alapú kölcsönszerződések jóerkölcsbe ütközésének vizsgálatakor pedig obiter dicta el is dönti, hogy a Ptk 241. § alapján a magyar bíróságok nem módosíthatják a szerződéseket, mert az adós korlátlan kockázatot vállalt a jövőbeni árfolyammozgásokat illetően. Ez pedig itt és most teljesen szükségtelen volt. Ha a Kúria mégis feltétlenül szükségesnek érezte ezt, illett volna ezt nyíltan és kategorikusan, a III/7. pontban elvégeznie.

És mit tanultunk ebből az egészből? Egészen bizonyosan többet, mint amennyi következtetést az Égető bizonyíték című film két szereplője a vásznon történtekből levont. De ezt majd a következő blogbejegyzésben osztom meg a kedves olvasóval.