2014. július 2., szerda

Alien vs. Predator – Az objektív szerződéses kárfelelősségi rendszer az új Ptk-ban



Ifjúkorom egyik meghatározó filmélménye volt az Alien vs. Predator című mélyenszántó alkotás, ahol két agresszívan terjeszkedő létforma vívta nemes küzdelmét – sajnos éppen az emberiség rovására. Az új Ptk. szerződési jogi rendelkezései hasonló harc színteréül szolgálnak: itt a nemzetközi kereskedelmi jog és a fogyasztói szerződések joga mérkőzik meg egymással, miközben mindketten súlyos csapásokat mérnek civiljogi hagyományainkra. Úgy tűnik a régi jó polgári jogi szerződések kihalnak, és helyüket az üzleti, illetve fogyasztói szerződések veszik át. Ezt a tendenciát erősíti a kontraktuális felelősség új rendszere is.


A régi Ptk. 318. §-a a szerződésszegéssel okozott károk megtérítésére alapvetően a szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályokat (339. §) rendelte alkalmazni, vagyis a szerződésszegéssel okozott károkért viselt – a szavatossági igényen túli – felelősség csak a szerződésszegő fél vétkessége esetén állt be. A szerződésszegő mentesült, ha bizonyította, hogy új járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható. Az új Ptk. viszont elválasztja egymástól a szerződéses és szerződésen kívüli károkozási felelősséget. Míg az utóbbi megmarad vétkességi alakzatnak, az előbbi gyakorlatilag objektív felelősségi rendszerré alakult át kettős korláttal (6:142 – 6:143. §§).

Az új Ptk. 6:142. §-ának előképe egyértelműen a Bécsi Vételi Egyezmény 79. cikk (1) bekezdése, de szinte szó szerint azonos megfogalmazást alkalmaz az Európai Alapelvek 8:108. cikk (1) bekezdése, a nemzetközi kereskedelmi szerződések UNIDROIT Alapelveinek 7.1.7. cikk (1) bekezdése, vagy a Közös Referenciakeret tervezetének 3:104. cikk (1) bekezdése. A kodifikáció bevallottan ezen szövegek alapján áll: „a Javaslat nemzetközi példák alapulvételével fogalmazza meg a kimentési klauzulát” (T/7971. sz. törvényjavaslat a Polgári Törvénykönyvről, Indokolás, 587. o.).

A szerződésszegéssel okozott károk megtérítésének szabályozása tehát nemcsak elvált a deliktuális felelősségtől, hanem egyúttal össze is házasodott az eredetileg a professzionális üzleti szereplők körében a nemzetközi kereskedelmi szerződésekre kidolgozott kártérítési modellel. Ez a jogalkotói döntés a régióban nem ismeretlen, de nem is kizárólagos vagy magától értetődő megoldás. Vékás Lajos szerint „ez a megközelítés a nem kifejezetten üzleti szerződések körében is megfelelő…, [e]zért a javaslat a károkozó kimentési lehetőségét általános jelleggel, tehát a nem üzleti szerződési viszonyokban is megszigorítja.” 

Az európai jogrendszerek egy része külön kezeli az üzleti (B2B) szerződéseket az egyéb szerződésektől. Ennek sokféle jogtechnikai megoldása létezik. A szlovák (és az új polgári törvénykönyv hatályba lépéséig a cseh) jogrendszer külön polgári és kereskedelmi kódexet tartalmaz, amelyek teljes és párhuzamos szabályozással rendelkeznek a kontraktuális felelősség körében is. A lengyel Ptk. ugyan nem tartalmaz párhuzamos szabályozást, de a vétkességen alapuló egységes kontrakutális felelősségi rendszeren belül eltérő standardok alkalmazását írja elő professzionális és nem professzionális szerződő felek esetében. Egyes jogrendszerek bíróságai (pl. Franciaországban) még teljesen uniform szabályozás esetén is megtalálják a módját annak, hogy a professzionális szerződő felekre szigorúbb kontraktuális felelősségi standardokat alkalmazhassanak.

Magyarországon a jogalkotó döntésének köszönhetően eldőlt az a kérdés, hogy ki kell-e terjeszteni az objektív szerződési felelősségi standardokat a nem üzleti szerződésekre is. A jogalkalmazó számára már csak az a dilemma maradt, hogy indokolt és lehetséges-e differenciálni a felelősségi standardokat az üzleti és nem üzleti szerződések esetében, ami nyilván az utóbbiak körében egyfajta tompítást vagy szubjektivizálást jelentene. 

Ami az indokoltságot illeti, jelentős ellenérv a differenciálással szemben, hogy az egy nemzetközileg kialakult standard nemzetiesítését, magyarítását vonná maga után. Ez természetesen a magyar bíróságok szíve joga, de az ár, amit ezért fizetni kellene az az uniformizált nemzetközi kereskedelmi jog fragmentálódása lenne. Másrészt viszont nagyon komoly érvek szólnak a nem üzleti szerződésekre vonatkozó standardok szubjektivizálása mellett: a magyar társadalom jogtudata jelenlegi állapotában nem tartja tisztességesnek, ha a szerződő magánféltől többet követelünk, mint amennyi az adott helyzetben általában elvárható. Ez talán most még nem nyilvánvaló, de az első marasztaló ítéletek után valószínűleg igen markánsan jelentkezik majd.

Ha a bíróságok szükségesnek látják a differenciálást, hogyan tehetik meg ezt a gyakorlatban? Úgy vélem, hogy erre mind a kimentéssel, mind a kárfelelősség terjedelmével kapcsolatos rendelkezések lehetőséget teremtenek. Az előbbi esetében az ellenőrzési kör, az utóbbi esetében az előreláthatóság konkrét alkalmazása lehet a kulcs. Bár mindkét fogalomnak igen terjedelmes irodalma van a nemzetközi kereskedelmi jogban, ami behatárolni látszik a bíróságok mozgásterét, ne feledjük, hogy ezeket a standardokat eddig professzionális gazdasági szereplők egymás közötti viszonyaiban alkalmazták. Miért ne mondhatná egy magyar bíróság, hogy egy laikus magánfél ellenőrzési köre vagy előreláthatósága jelentősen eltér egy professzionális gazdasági szereplőétől?

Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy a magyar bíróságok ez az utat választják majd. Az összehasonlító jogász szempontjából egy dolog a fontos: a magyar bíróságok dönthetnek nemzetközi példáknak megfelelően, vagy azok ellenére, de nem dönthetnek nemzetközi megoldásokra tekintet nélkül. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése